A tanszék története

Egyetemünk legrégibb eredetű két kara közvetlen utóda a Selmeci Bányászati Akadémia Bányamérnöki- és Kohómérnöki karainak, illetve osztályainak. A Selmeci Akadémia legelsõ tanszéke az 1763-ban alapított Kohászat–Kémia–Ásványtan (Metallurgie-Chemie-Mineralogie) Tanszék volt, melynek egyik utóda a mai Ásvány- és Kõzettani Tanszék.

Szervezeti változások a tanszék életében az alapítástól napjainkig

Kohászat–Kémia–Ásványtan Tsz. (Metallurgie-Chemie-Mineralogie) (1763–1841)


í

ê


Kémia-Kohászati Tanszék

Ásványtan-Geológia-Paleontológia Tsz. (Mineralogie-Geologie-Paleontologie) (1841–1904)



ê



Ásványtani és Földtani Tsz. (1904–1923)



ê

\


Ásvány- és Földtani Tsz. (1923-1956)

Földtan- Telepismerettani Tsz.


ê

ê


Ásvány- és Kõzettani Tsz. (1956-tól)

Földtan- Teleptani Tsz.



Az ásvány- és földtani tudományok rendszeres egyetemi, illetve fõiskolai oktatása hazánkban e tanszék keretén belül indult meg, megelõzve tudományegyetemeinket, sõt a legtöbb európai ország oktatását is.

A Kohászat–Kémia–Ásványtan Tanszék tanárai között - egy két kivételtõl eltekintve - olyan vegyészeket találunk, akik a kémiai oktatást és kutatást magas szinten mûvelték, az ásványtant viszont eléggé elhanyagolták. A tanszék elsõ két professzora - 1763–69: Jacquin, Nikolaus Joseph; 1769–79: Scopoli, Giovanni Antonio - orvos-vegyész, illetve orvos-botanikus, akik még nagy figyelemmel viseltettek az ásványok iránt. Különbözõ magángyûjtemények megvásárlásával teremtették meg a késõbb híressé vált ásványgyûjtemény alapjait.

Scopoli itteni tevékenységének egyik jelentõs terméke a “Crystallographia Hungarica című műve, mely a történelmi magyar lelõhelyek, de elsõsorban Selmecbánya karbonát- szulfát és kvarcásványainak gazdagságát írja le. A mû elõszava tanúskodik arról, hogy Scopolit mennyire megragadták a Selmec környéki bányákból kikerült ásványegyüttesek, bányavirágok:

Alig hiszem, hogy lenne a Föld kerekén még egy olyan bánya, melyben mindenféle kristályokat nagyobb változatosságban találhatnánk, mint Selmecbányán. Nincs egy földalatti útja sem, legkevésbé az érces telérek hasadékai, melyben a legkülönbözõbb színû, nagyságú, alakú, helyzetû és szerkezetû, az összes eddigiektõl eltérõ kristályok ne találtassanak.” (Koch Sándor fordítása)

Scopoli tanítványai számára tankönyvet is írt Anfangsgrunde der systematischen und praktischen Mineralogie (Prága, 1775) címen. Nevéhez fûzõdik a gyakorlati oktatás bevezetése is, tanítványainak rendszeresen bemutatta az ásványgyûjtemény darabjait s velük rendszeresen látogatta a környezõ bányaüzemeket és ércelõkészítõ mûveket.

Scopoli 1779-es távozása után az ásványtan oktatása háttérbe szorult, a tanszéket vezetõ vegyészek ásványtani érdeklõdése leginkább az ásványok vegyi összetételére, az érc kinyerésére irányult. Ruprecht Antal (Anton) (1779–92) és Patzier Mihály (Michael) (1792–1811) mûködése idején a kémia oktatása és kutatása méltán vált híressé. Európában elsõként az oktatás nem csak elõadásból állt, hanem a diákok a gyakorlatok során az anyagot kísérleteken keresztül is elsajátították. Wehrle Alois személyében 1820-ban olyan kiváló vegyész került a tanszék élére, aki az ásvány- és kõzettan mûvelését is kellõen fontosnak tartotta. Számos kõzet és ásványelemzés fûzõdik a nevéhez. Tiszteletére nevezte el késõbb Kobell a Szarvaskõn kibúvó ultrabázikus kõzetet wehrlit-nek, melyet annak idején Wehrle elemzett. Ugyancsak õ vizsgálta a nagybörzsönyi ércesedés bizmuttellurid ásványait, melyek egyikét tiszteletére szintén wehrlitnek neveztek el. Ez utóbbiról az 1960-as években derült ki, hogy nem önálló ásványfaj.

A XIX. század elsõ felében Európa-szerte jelentõs fejlõdésnek indult az ásványtan, földtan és õslénytan. Wehrle felismerte, hogy e megváltozott helyzetben az ásvány- és kõzettan sokkal inkább a földtankoz kapcsolódik, mint a kémiai-kohászati tudományokhoz. Ezt felismerve, az Akadémia 1841-es átszervezése során vált ketté e két diszciplína és alakult meg az önálló Ásványtan-geológia-paleontológia Tanszék, valamint a Kémiai-kohászati Tanszék. Az átszervezés éveiben, Wehrle 1835-ös távozása után a tanszéket megfelelõ szakember híján helyettes tanárokra bízták, majd 1843-tól Pettkó János lett az Ásványtan-geológia-paleontológia Tanszék vezetõje.

Pettkó nagy lendülettel kezdett neki az új tanszék fejlesztésének: oktatáshoz és kutatáshoz szükséges mûszereket rendelt, számos kötettel bõvítette az addig ásvány-földtani szempontból elhanyagolt tanszéki könyvtárat. Scopoli óta õ bõvítette elõször jelentõsen az ásvány- és kõzetgyûjteményt és vetette meg a késõbb oly híressé vált gyûjtemény alapjait. Pettkó tanárként is kiváló volt, hallgatói közül került ki Szabó József, a XIX. századi magyar földtan egyik legjelentõsebb szakembere. Pettkó tudományos tevékenysége fõként földtani jellegû volt, fõ munkája Selmecbánya és Körmöcbánya geológiai leírása és földtani térképe. Vele kezdõdõen a tanszék kutatási profilja 1923-ig elsõsorban földtani jellegû volt. Munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjai közé választották 1863-ban.

Pettkó utóda Winkler Benõ volt, aki csaknem 30 éven keresztül vezette a tanszéket (1871-1899). Selmeci munkássága fõleg az oktatásban merült ki, de õ folytatta a Wehrle és Pettkó által megkezdett gyûjteményfejlesztést és rendszerezést is. A XIX. század utolsó évtizedeiben a selmeci ásvány-, kõzet- és földtani gyûjtemény már Európa-szerte híres volt, összesen mintegy 10 000 darabot számlált.

A betegsége miatt visszavonult Winkler Benõt 1899-ben Böckh Hugó követte a tanszéken, aki 1914-ig munkálkodott Selmecen. Tudományos munkássága kezdetben az ásvány-kõzettani, földtani és õslénytani területekre egyaránt kiterjedt, késõbb azonban egyre inkább a bányageológia, majd a szénhidrogén kutatás felé irányult. Selmeci tanársága idején munkálkodott a Morvavölgy (Egbell, Szlovákia) és az Erdélyi-medence szénhidrogén mezõinek feltárásán. 1914-es távozása után szakterületén világhírnévre tett szert, nevéhez fûzõdik az iraki és iráni olajmezõk feltárása is. Jelentõs érdeme, hogy õ ismerte fel elsõként az Eötvös-inga alkalmazhatóságát a szénhidrogén kutatásban. Selmeci tanársága alatt írta meg kétkötetes Geológia címû könyvét (Selmecbánya,1903, 1909), mely a maga korában a legkorszerûbb összefoglalása volt a földtani-, kõzettani-, õslénytani ismereteknek.

A tanszéken Böckh Hugó utóda Vitális István lett, aki asszisztensként, majd adjunktusként már 1902 óta a tanszéken dolgozott és 1914-tõl 1923-ig vezette a tanszéket. Vitális István mint tanár és tudós, valamint gyakorlati szakember egyaránt kiváló volt. A Balaton-felvidéki bazaltokkal, a magyarországi magnezit- és bauxit elõfordulásokkal foglalkozó értekezésein túl figyelme döntõen a kõszénkutatásra irányult. A feladat kézenfekvõ volt: a trianoni döntés után Magyarország elvesztette addig ismert jó minõségû szénkészletének döntõ részét. A két világháború között hazánkban felkutatott, mintegy egymilliárd tonnára tehetõ szénkészlet 20%-nak felkutatása Vitális nevéhez fûzõdik.

A trianoni döntés a Fõiskola életében is hatalmas változást okozott: a selmeci székhelyet feladva Sopronba kellett átköltöztetni. Maga a költözés jelentõs anyagi veszteségekkel járt, a tanszéki gyûjtemények jelentõs része elpusztult, elkallódott. Ennek ellenére Sopronban a tanszék hamarosan talpra állt és nemcsak hazai, de nemzetközi tekintélyét is metartotta. A helyreállítás és pótlás elsõsorban a tanszék oktatóinak kitartó szervezõ munkájának volt köszönhetõ. A tudományterületek fejlõdéséhez igazodva a tanszék 1923-ban ismét megosztásra került: az Ásvány-földtani Tanszék vezetésével Vendel Miklóst bízták meg, míg az újonnan szervezett Földtan-telepismerettani Tanszék vezetését Vitális István tartotta meg 1941-es nyugalomba vonulásáig.

Az ásvány-kõzettani tárgyak oktatása így 1923-ban vált a tanszék fõ feladatává. Vendel Miklós folytatta az átköltözés utáni újjáépítési és tanszékszervezési munkát. Az ásványgyûjteményt átrendezte a modern rendszertani csoportosításnak megfelelõen és megújította annak kiállítását. Nagymértékben fejlesztette a tanszék szakkönyvtárát és mûszerállományát. A tanszék kutatómunkájában az ásványoptikai és kõzettani, fõként üledékkõzettani irányt fejlesztette. Õ írta az elsõ magyar kõzettani metodikai könyvet: Kõzet-, szén- és ércmeghatározó módszerek (Sopron, 1935), melynek korszerûen átdolgozott és kézikönyvvé kibõvített változatát 1959-ben adták ki A kõzetmeghatározás módszertana címen. 1941-ben Vendel Miklós követte Vitális Istvánt a Földtan-telepismerettani Tanszék élén, míg az Ásvány-földtani Tanszék irányítását Szádeczky-Kardoss Elemérre bízták.

Szádeczky-Kardoss Elemér 1925 és 1932 között tanárségédként dolgozott a tanszéken, majd 9 éven keresztül a budapesti egyetem Ásványtani Tanszékén oktatott. Innen tért vissza 1941-ben Sopronba tanszékvezetõnek és egy viharos évtizeden kereszül látta el ezt a feladatot. Mûködésének idejére esett a mûszaki felsõoktatás átszervezése, melynek során 1949 szeptember 1-tõl a bánya- és kohómérnöki karokat az újonnan alapított miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetemhez csatolták. Az új egyetem elsõ rektora Szádeczky professzor lett, majd egy évvel késõbb visszatért az ELTE Ásványtani Tanszékére. Soproni évei alatt Szádeczky-Kardoss Elemér elsõsorban kõzettani irányú kutatásokat végzett: az üledékes kõzetek struktúrájával, a szemcsegörgetettség meghatározásásával és az erdélyi eocén üledékek mechanikájával foglalkozott. Ekkor kezdõdtek késõbb nemzetközi hírnévre szert tevõ szénkõzettani és geokémiai kutatásai is.

Szádeczky professzor 1950-es távozása után a tanszéket - egy kétéves periódus kivételével - Pojják Tibor vezette 1983-ig. Az 1950-es években a tanszékre hatalmas nyomás nehezedett: a bánya- és kohómérnök hallgatók létszáma ugrásszerûen megnõtt, ráadásul az alsóbb évfolyamok Miskolcon, a felsõbb évfolyamok viszont még Sopronban tanultak. Ezért az oktatók egy évtizeden keresztül ingáztak Miskolc és Sopron között. A tanszék Sopronból származó felszerelése nem volt elegendõ a nagy létszámú hallgatóság, de különösen az 1949-ben megindult geológusmernöki szak hallgatóinak kielégítõ gyakorlati képzésére. A tanszék átköltöztetése Sopronból Miskolcra éveken keresztül húzódott, ráadásul a Miskolcra megérkezett anyagok sem kaptak sokáig állandó elhelyezést, az egyetemen belül a tanszék hat költöztetést élt, szenvedett végig. Ez az állapot a tanszék gyûjteményeit újfent igen megviselte, így a hajdani híres selmeci ásványgyûjteménynek csak töredéke maradt fenn.

A megnövekedett oktatási feladat, az új szakok beindítása megfelelõ tankönyvek kiadását tette szükségessé. Pojják Tibor munkálkodása alatt 16 különféle egyetemi jegyzetet írt ásványtan és kõzettan tárgykörökben. Kutatói munkássága fõleg a kõzettan irányába teljesedett ki, vizsgálta a Nógrád-gömöri bazaltos kõzeteket, a Börzsöny-hegység kõzet-földtani összetételét, a Medves-fennsík bazalttufáit. Késõbbi fõ kutatási témája a borsodi piroklasztikumok vizsgálata lett.

Az 1950-es évektõl a tanszék oktatói-kutatói állománya a feladatokhoz és a kor követelményeihez igazodva bõvült. Az 1950-es, 60-as évektõl a tanszékvezetõn kívül három oktató tartozott a tanszékhez, akik évtizedeken keresztül munkálkodtak itt: Csordás István, Kossuth Gáborné és Wallacher László. Csordás István kutatásai az elektronmikroszkópos és termolumineszcens vizsgálatok kifejlesztése felé irányult. Kossuth Gáborné kõzet- és vízkémiai elemzéseket végzett, valamint õ honosította meg a tanszéken a termikus vizsgálati módszereket. Kutatási témája a borsodi barnakõszenek termikus vizsgálata volt.

Wallacher László kõzettant oktatott évtizedeken keresztül. Munkássága során két összefoglaló kõzettani jegyzetet írt, melyek közül a magmás és metamorf kõzeteket taglaló kétkötetes jegyzet a legrészletesebb magyar nyelvû összefoglalása e témának. Az õ nevéhez fûzõdik a tanszéki gyûjtemények költözés utáni rendezése és katalogizálása. Kutatási témái fõként kõzettani jellegûek voltak: a borsodi eocén képzõdmények kõzet-földtani vizsgálata, majd késõbb a területfelhasználást elõsegítõ kõzettani vizsgálati módszerek fejlesztése. Ennek folytatásaként tevékenysége a környezetföldtan felé irányult.

1966-68-ban a tanszék vezetésével Földvári Aladárt bízták meg, aki a debreceni egyetemrõl jött Miskolcra. Hatvan éves kora ellenére frissen fogott hozzá feladatának, irányításával rendezték be a tanszék elõtti elõteret, amivel a tanszék jelentõs kiállítási teret nyert. Õ kezdte el a kõzetgyûjtemény átrendezését, célja egy szemléltetõ, didaktikai gyûjtemény kialakítása volt.

1972 óta dolgozik a tanszéken Egerer Frigyes, aki Pojják Tibor után vette át a tanszék vezetését 1983-ban. Õ egy új irányzatot hozott a tanszékre: a kõzetfizikai vizsgálatok bevezetését. E témakörbõl számos dolgozata és kandidátusi értekezése is megjelent.

2001-től 2004-ig Gyulai Ákos vezette a tanszéket. Irányítása alatt kezdődött meg a laboratóriumok felújítása és az új kiállítások rendezése.

A tanszék jelenével kapcsolatos információkat itt találja meg.